Nektárrablás, „buzz” pollináció
2014. november 21. írta: acheta

Nektárrablás, „buzz” pollináció

Szerző: Vaskor Dóra

Ha magunk elé képzelünk egy kora nyári, virágpompájában tetszelgő üde gyepet, elámulunk a virágok sokféleségén, akár színükre, alakjukra, nagyságukra gondolunk. Egyesek szirmai mély csövet formálnak, mielőtt kerékszerűen szétbomolva kitárulnak, és élénk színeikkel csalogatják magukhoz a megporzókat. Mások minden bonyolultabb struktúra nélkül egyszerűen széttárják szirmaikat. Ilyen változatosság megköveteli a különféle technikákat az őket látogató megporzóktól is. Ezek közül egy, csak néhány csoport által használt módszer a „buzz” pollináció, melyet magyarra rezegtetéses megporzásként fordíthatnánk le.

Jelenlegi tudásunk szerint kb. 15-20 000 olyan növényfaj él a Földön, mely ilyen megporzást igényel. Mindannyiukra jellemző az a tulajdonság, hogy porzóikat szorosan összezárják, mintegy csövet képeznek azokból, és ezzel a csövecske belsejében megbúvó pollenszemek kinyerését igen megnehezítik. Felvetődik a kérdés, hogy miért éri meg a szaporítósejteket ennyire elrejteni, ha a növény szaporodása éppen ezeknek a terjesztésével, a megporzóknak való felkínálásával biztosított? Ha netán vakvágányra gyanakodnánk, rá kell jönnünk, hogy a természet ezúttal is okosabb volt nálunk. A pollent, mint fehérjedús táplálékot ugyanis sok esetben nem csak a leghatékonyabb megporzók fogyaszthatják el. Esetenként pollennel táplálkozó bogarak, kósza legyek és gyengébb testfelépítésű, kevesebb pollen felvételére alkalmas méhek ejthetik őket „zsákmányul”. Innen nagy valószínűséggel nem egy azonos fajú virág bibéjére kerülnek, hanem más növényen landolnak, vagy kis mennyiségük miatt egyszerűen szétszóródnak a szállítás közben. Ezért volt forradalmi ötlet olyan struktúrát kialakítani, amihez csak a legszakavatottabbak férhetnek hozzá. Ők, sikerességüknek köszönhetően, hűek maradnak a szóban forgó növényhez, és a nagy mennyiségben kinyert pollennel jelentősen megnövelik a sikeres megtermékenyítés valószínűségét.

Az erre a megporzási módra szakosodott növények a legváltozatosabb családokból kerülhetnek ki. Jó példát szolgáltat erre a hazánkban is előforduló ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara) és a pipacs (Papaver rhoeas).

15_1.jpg

1. ábra Solanum dulcamara Forrás: Andrée Sanborn, link

A fenti típusú megporzásra képes méh a virágra szállva megragadja a porzók tövét rágói segítségével. A virág hosszában elhelyezkedve teljes testfelületén, de elsősorban a rágói és potroha közvetítésével rezgéseket ad át a porzóknak, melyet szárnyizmainak az összehúzásával-elernyesztésével generál. A mások által elérhetetlen pollenszemek az erőteljesebb fizikai behatás következtében a porzók alkotta csövecske végén található apró nyíláson távoznak, egyenesen a megporzó testére. Innen, szerencsés esetben ugyanezen faj egy másik egyedére jutnak, s végül a bibében sor kerülhet a megtermékenyítésre. A folyamatot szemléltető videó megtekinthető itt.

Legismertebb méhünk, a háziméh (Apis mellifera), sok más társával egyetemben nem képes erre a megporzási módszerre, poszméheink azonban igen, s talán e nagyszerű képességüknek is köszönhetik jó hírnevüket. Felismerték ugyanis a módszer gazdasági jelentőségét is, így ma már sok növény megporzására felhasználják őket, például üvegházi paradicsom, paprika és áfonyavirágok megtermékenyítésére.

15_2.jpg

2. ábra Poszméh faj áfonya virágán Forrás: link

Úgy tűnik, egyrészt veleszületett, genetikailag kódolt képességről van szó, ugyanakkor megfigyelték, hogy a fiatal poszméhek idővel tökéletesítik tudásukat, s egyre ügyesebbé válnak.

A megporzó-növény kapcsolatok azonban nem mindig mondhatók minkét fél számára sikeresnek. A nektárrablás tipikus esete az egyoldalú kapcsolatnak.

Tavasszal, az első nyíló geofitonok között sétálva, ha kíváncsi szemmel járunk, megfigyelhetjük a korán éledező poszméheket. Különösen sokan dongják körbe a téltemetőket és a keltikéket. A keltikék virágtakarója elég bonyolult felépítésű, nektárja a szirmok által képzett sarkantyúban pihen, várva megporzóját, aki az érte való nyújtózkodás közben mellékesen egy kis virágport is magára tapaszt, virágunk örömére. Csakhogy a poszméhek közül néhányan nem a felkínált útvonalon közlekednek, hanem egyszerűen kirágják a sarkantyú oldalát, s különösebb erőfeszítés nélkül szívogatják fel az energiadús nektárt. Szélsőséges esetben a virág pollenje megmarad, sőt a csalogató nektár is eltűnik, s vele együtt az esély is egy újabb látogatóra, így az eset a virágra nézve kifejezetten káros. Ugyanakkor sok esetben megfigyelhetjük, hogy a rabló csak a sikertelen próbálkozását követően folyamodik a cselhez, általában mert nem kellően hosszú a nyelve a nektár eléréséhez. Ezzel a rövid próbával azonban már némi pollent is gyűjt, és nem lehetetleníti el a növény szaporodását. A nektárrablás ugyanakkor továbbra is számos érdekes kérdést vet fel a növény-megporzó kapcsolatokat kutató evolúcióbiológusoknak, annál is inkább, mert ugyanazon faj nektárrablásának mértéke, gyakorisága, térbeli és időbeli eloszlása is nagymértékben variálhat.

15_3.jpg

3. ábra Nektárrabló háziméh és nyomai áfonya virágzatán Forrás: link

A bejegyzés trackback címe:

http://rovarok.blog.hu/api/trackback/id/tr416909895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.