Sokan hallottak már a manókról, de jóval kevesebb azoknak a száma, akik találkoztak velük és talán még kevesebb azoké, akik ennek tudatában is vannak. A manók ugyanis itt élnek közöttünk! A legtöbben azért nem ismerik fel, mert a mesék és különféle elbeszélések kicsit másképpen ábrázolják őket, mint amilyenek a valóságban. Hosszú csápjaikkal, nagy szemeikkel, furcsa mozgásukkal meseszerű teremtmények benyomását kelthetik bennünk, de nagyon is valóságos lények. Magyarországon is él egy képviselőjük, az ájtatos manó (Mantis religiosa), amit többek között éppen furcsasága okán 2012-ben még az év rovarának is választottak.
Az ájtatos manó vagy más néven imádkozó sáska (Mantis religiosa) ugyanis a rovarok osztályának, ezen belül a fogólábúak rendjének képviselője. Ebbe a rovarrendbe jelenleg több mint 2300 fajt sorolnak, többségük a trópusi és a szubtrópusi területek lakója. Habár alapfelépítésük megegyezik a többi rovaréval, a ragadozó életmódhoz történő alkalmazkodás eredményeképpen különböző változásokon mentek keresztül. Nagy, háromszögletű, rendkívül mozgékony fejük, hatalmas szemeik, meghosszabbodott előtoruk, erőteljes, tövises fogólábaik olyan jellegegyüttest képeznek, amelynek köszönhetően könnyen felismerhetőek és megkülönböztethetőek más rovaroktól. Az egyik leghosszabb ismert faj a nyugat-afrikai Ischnomantis gigas, amelynek kifejlett nőstény egyedei a 17 cm-es testhosszt is elérhetik. A legkisebb fajok között a neotropikus erdőkben élő Mantoida tenuis-t, más források az Ausztráliában őshonos Bolbe pygmea-t említik. Kifejletten mindkét faj egyedei 1cm körüli testhosszt érnek el. Magyarországon csupán egyetlen fajuk őshonos, az Európában általánosan megtalálható ájtatos manó. Elterjedési területe a kontinens középső régióin át Dél-Európáig, északabbra pedig Németországig és Lengyelországig húzódik, vannak azonban állandó populációi az Egyesült Államokban is.
Az országot déli irányban elhagyva többféle manóval is találkozhatunk. Az egyik legjellemzőbb az ájtatos manónál kisebb és zömökebb Empusa fasciata, ami könnyen megkülönböztethető attól, többek között a fején található bóbitaszerű kiemelkedés alapján. A Földközi-tenger környékén élő „bóbitás” fajok mind egy családba (Empusidae) tartoznak és meglehetősen elterjedtek a térségben. A család számos képviselője repülő rovarokra specializálódott, és ennek köszönhetően a fogólábaik az ájtatos manóénál relatív hosszabbak, és több tüskét hordoznak. A mediterrán térségben a mi manónkhoz hasonló fajok is vannak. Ilyen például a mediterrán imádkozó sáska (Iris oratoria), vagy a jóval kisebb Ameles decolor. Az Iris oratoria széles körben elterjedt, a 19. és 20. század fordulóján az Egyesült Államokban is megjelent és ma már állandó populációkat alkot. A jobbára barna színű és csupán 3-3,5 cm hosszú Ameles-ek kifejlett példányai viszonylag könnyen elkülöníthetőek a Mantis religiosa-tól. Kizárólag az ivarérett hímek rendelkeznek jól fejlett szárnyakkal, a nőstények szárnyai csökevényesek. A szárnyak redukciója más fajok nőstényeinél is előfordul, sőt vannak olyan fajok, ahol a nőstények teljesen szárnyatlanok. Ez annak köszönhető, hogy az egyébként szárnyakkal rendelkező testesebb nőstények egyébként is ritkán repülnek, a párzási időszakban leginkább a hímek mozognak és a nőstények által kibocsátott feromonokat követve, sokszor igen nagy távolságokat megtéve keresik fel azokat. Ritka jelenség, hogy a szárnyak mindkét ivar esetében redukálódtak. Azonban Törökországban, valamint délebbre Irak, Irán, Szaúd-Arábia, valamint Észak-Afrika száraz, sivatagos területein találkozhatunk ilyen fajokkal, melyek kivétel nélkül az Eremiaphila nemzetségbe tartoznak. Érdekes sajátossága ezeknek a manóknak, hogy zsákmányukat aktívan, futva üldözik, és ennek a ragadozó viselkedésnek köszönhetően a hátsó négy járóláb relatív hosszabb, mint más fajok esetében. Abban is különböznek egy átlagos manótól, hogy jobbára napnyugta után válnak aktívvá, ami a sivatagi körülmények szükségszerű következménye.
Mantis religiosa
Afrika trópusi területei számos fogólábú-fajnak adnak otthont. A nyílt füves területektől kezdve, a füves bozótos szavannán át a ligetes erdőkig és sűrű esőerdőkig számos élőhelyen megtalálhatóak. Vannak közöttük a mi ájtatos manónkhoz nagymértékben hasonló, továbbá az álcázást mesteri szintre fejlesztő ág-, levél-, és kéregutánzó-, valamint viráglakó fajok, többségük 4-6 cm körüli. Észak-Afrika kevésbé száraz területein találkozhatunk például a mi manónkhoz nagymértékben hasonló, de annál nagyobb egyiptomi imádkozó sáskával (Sphodromantis viridis), melyek között zöld és barna egyedeket egyaránt találhatunk, akárcsak az ájtatos manónál. Az „egyiptomi” fogságban tartott példányainál jól megfigyelhető, hogy a színváltozás jobbára a levegő páratartalmának függvénye. Egy ugyancsak észak-afrikai elterjedésű „bóbitás” faj a Blepharopsis mendica könnyedén felismerhető csíkos mintázata alapján. Az afrikai „bóbitások” közül az egyik legismertebb a kelet-afrikai ördögvirág imádkozó sáska (Idolomantis diabolica), melynek nőstény egyedei kifejletten a 13 cm-t is meghaladhatják, így a család legnagyobbjai közé tartoznak. Nem rég még a világ egyik legritkább és legkeresettebb fajaként tartották nyilván, emiatt vált szükségessé a természetes populációik megóvása és a kereskedelmük szigorú szabályozása. Ma már jobbára fogságban szaporított példányokkal találkozhatunk mind az állatkertekben, mind a hobbi rovarászoknál. Ennek a fajnak az egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy egyedeik a fogólábak csípőrészén feltűnően széles lebenyeket hordoznak és ezeken, valamint a comb belső felületén feltűnő, színes mintázat figyelhető meg, amikor az állat védekező pozícióban széttárja azokat. Ez a defenzív viselkedés más fajoknál is megfigyelhető, és az állat célja az, hogy meglepje vele a támadóját. Más fajok szintén használják védekezéshez a fogólábaikat, de a céljuk nem a támadó megriasztása vagy meghökkentése, hanem a még tökéletesebb álca. Például az afrikai águtánzó Popa spurca, ha szükségét érzi védekezésképpen megmerevedik, teljesen kinyújtja a testét, valamint a fogólábai csípő és comb részét, így megtévesztésig hasonlít egy kisebb gallyhoz vagy ágcsonkhoz. Ha ez sem segít, a legkisebb érintésre leveti magát a mélybe, mintha csak egy ág tört volna le. Hasonló módszerrel igyekszik a támadóját megtéveszteni a szintén bóbitás, de másik családba (Hymenopodidae) tartozó Phyllocrania paradoxa, amelynek egyedei a világoszöldtől a sötétbarnáig többféle színárnyalatban előfordulnak és egy-egy levélhez vagy rügyhöz hasonlatosak. A fejüket, a testüket és a járólábaikat számos lebeny díszíti, ami egészen földöntúli külsőt kölcsönöz nekik. Angol elnevezésük („ghost mantis”) minden bizonnyal ezt a benyomást tükrözi. Ezek a manók érintés hatására szintén a mélybe vethetik magukat. A viráglakó fajok kivétel nélkül táplálékspecialisták, kizárólag viráglátogató, repülő rovarokat zsákmányolnak. Ezek egyik képviselője a P. paradoxa-val egy családba tartozó Pseudocreobotra wahlbergii, ami legkönnyebben a fedőszárnyain található fekete és sárga körkörös szemfoltról ismerhető fel. A helyi néphagyományban évszázadokig különös jelentőséget tulajdonítottak nekik; a bushmanok és a hottentották egyenesen a legfelső lény megtestesülésének, minden élő közös ősének tekintették. Innen ered az imádkozó sáskák általános helybeli elnevezése, a „Hottentots God”. Ugyanennek a családnak a képviselői a kelet-afrikai Pseudoharpax nemzetség fajai, amelyek a kontinens legkisebb manói közé tartoznak. Kifejletten a 3 cm-t sem érik el. Az egyik legszembetűnőbb vonásuk, ami alapján könnyen felismerhetők, a csúcsos szemeik. Érdekes, hogy a szem csúcsi része nem vesz részt a képalkotásban.
Popa spurca crassa táplálkozik
Popa spurca crassa nőstény
Popa spurca crassa nimfa
Az Empusidae és a Hymenopodidae családnak Ázsiában is vannak képviselői. Az India déli részén és Srí Lankán őshonos, kifejletten a 8-9 cm-t is meghaladó vándorhegedűk (Gongylus gongylodes) jól felismerhetően rokonai az Európában gyakori Empusáknak, de azoktól eltérően kizárólag repülő rovarokkal táplálkoznak. Ezzel összefüggésben ez a faj rendelkezik fogólábaikon a legtöbb tüskével. Ugyanezen a területen az afrikai Pseudocreobotrákhoz hasonló fajokkal is találkozhatunk, melyek szintén viráglakók és a kifejlett egyedek fedőszárnyain afrikai rokonaihoz hasonlóan jellegzetes szemfolt látható. Az egyik leggyakoribb faj a Creoboter pictipennis. A délkelet-ázsiai viráglakók legismertebb képviselője, az orchidea-mantisz (Hymenopus coronatus) a Maláj-félsziget és Szumátra trópusi esőerdeinek lakója és a vándorhegedűkhöz hasonlóan táplálékspecialista. Akárcsak afrikai rokonai a virágok nektárjával táplálkozó rovarokra vadászik. Külseje megtévesztésig hasonlít egy virág szirmaihoz, ami tökéletes álcát biztosít neki mind a préda, mind a potenciális ragadozókkal szemben. A Hymenopusok élőhelyén önmagukat szintúgy mesterien álcázó Deroplatys-fajokkal is találkozhatunk. Az esőerdők avar szintjén élő manók halott leveleket utánoznak. Hátpajzsuk (pronotum) különösen a nőstényeké rendkívül fejlett. Érdekes, hogy a frissen kelt lárváknál ugyanez a jellegzetesség hiányzik, a pronotum mérete a vedlések folyamán fokozatosan növekszik. Az ájtatos manó Délkelet-Ázsiában élő közvetlen rokonai (Mantinae) igazi óriások a hazai fajhoz képest. A Hierodula nemzetség képviselői az afrikai Sphodromantis-ok ázsiai megfelelői, emiatt a laikusok sokszor összetévesztik őket. Az egyik legfontosabb különbség a két szem fölött, a szemek és a csápok között keresendő; a Sphodromantis-fajok esetében ezen a területen egy dudor látható. Az ázsiai fajok egyik legnagyobbika a Rhombodera basalis vagy angol nevén Giant Malaysian Shield Praying Mantis. A név a méreten és a jellemzőbb elterjedési területen kívül az állat egyik legfeltűnőbb tulajdonságára, a megnagyobbodott pronotumra utal. Az egyik legismertebb és legszélesebb körben elterjedt ázsiai faj a kínai imádkozó sáska (Tenodera sinensis). Széles körű elterjedését részben annak köszönheti, hogy mind Kínában, mind Észak-Amerikában előszeretettel használják a kártevő rovarok elleni biológiai védekezésben. Mezőgazdasági jelentőségén túl kulturális szempontból is érdekes faj, ugyanis a hagyomány szerint egy imádkozó sáska, több mint valószínű, hogy éppen a Tenodera sinensis adta az alapötleteket a kínai harcművészeti rendszer, a kung-fu egyik irányzatának (mantis kung-fu) megalkotásához.
Pseudocreobotra wahlbergii nimfa
Idolomantis diabolica nimfa
Észak-Amerikában a már említetteken kívül őshonos fajokkal is találkozhatunk, de a trópusi, szubtrópusi területekhez képest jóval kevesebbel (jelenleg több mint 20 fajt tartanak számon). Az egyik legjellemzőbb a Stagmomantis carolina, melynek elterjedési területe az Egyesült Államok déli részétől Közép-Amerikán át Dél-Amerika északi területéig húzódik. Klasszikus imádkozó sáska alakú, tehát hasonlít a mi ájtatos manónkhoz. Az USA déli részén találkozhatunk azonban olyan fajokkal is, amelyek ettől a formától jelentősen eltérnek, és rendkívül hosszú, karcsú alakjukkal fűszálakat utánoznak. A Thesprotia gramini angol neve, az „American Grass Mantis” is erre utal. A Thesprotia egy szűznemzéssel szaporodó (parthenogenetikus) faj, akárcsak a szintén fűutánzó Brunneria borealis. Ez azt jelenti, hogy a nőstények párzás nélkül is képesek termékeny tojásokat rakni, amelyekből azonban kizárólag nőstény egyedek kelnek ki. A fogólábúak körében ez a szaporodási forma nem túl elterjedt, de van néhány faj, amely kizárólag parthenogenezissel képes szaporodni. A dél-amerikai esőerdők egyik legkisebb lakója az Acontista multicolor fogságban tartott példányai szinte kizárólag szűznemzéssel szaporodnak, habár tudomásunk szerint előfordulnak hím példányai is. A szűznemzéssel szaporodó fajok egyik legfőbb előnye a többiekkel szemben, hogy nem kell időt és energiát fordítani a párzótársak egymásra találására, valamint nagyobb mennyiségű hím egyedek előállítására. A hímeket ugyanis a nőstények viszonylag gyakran kezelik zsákmányként és ennek megfelelően párzás helyett elfogyasztják azokat.
Hierodula patellifera nőstény feje
Az ivari kannibalizmusnak nevezett jelenséget az eddig behatóan tanulmányozott valamennyi fajnál kimutatták, még ha ennek gyakorisága különbözik is az egyes fajok esetében. A jelenség hátterében több okot feltételezhetünk. Az egyik legismertebb magyarázat szerint a hímek önfeláldozó viselkedésükkel lényegében az utódaikat szolgálják, hiszen a nőstény az elfogyasztott hím testének anyagait felhasználva képes a nagy mennyiségű pete és a nagy tömegű petezárvány előállítására. Ez az aktus a mérsékelt égövi fajoknál különös jelentőségre tehet szert, hiszen egyedeik a szezon vége felé, az ősz elején vállnak ivaréretté. Az utolsó vedlésükön átesett nőstényeknek a következő két hétben nagy mennyiségű táplálékra van szüksége. Ahhoz, hogy egy nőstény képes legyen termékeny petéket rakni, a vedlést követően testtömegüket több mint kétszeresére kell növelniük. Ez rendkívül nehéz egy olyan időszakban, amikor az adott életközösség produktivitása, az imádkozó sáskák potenciális zsákmányát képező rovarok mennyisége jelentősen lecsökkent. A hozzáférhető rovarok közül a hímek képezik a legnagyobb potenciális zsákmányt, és egyben megoldást jelenthetnek a nőstények számára a táplálékban szegény időszak kihívásaira.
Parasphendale affinis nimfa
A petezárvány vagy más néven kokon (ootheca) elkészítése tehát jelentős energia-befektetést kíván a nősténytől. Ez a fejlődő embriók védelmére szolgáló habszerű massza a nőstény ivarmirigyei által termelt fehérjékből áll és a levegőn megszilárdulva a lerakott tojások teljes mennyiségét magába zárja. A tojások a kettősfalú kokon belső terében, az úgynevezett légkamrákban találhatóak rendezett sorokban. A kokon külső rétege védelmezi az embriókat mind a hideg, mind a meleg ellen. A nálunk is honos Mantis religiosa kokonjai akár –24 és –46 °C közötti hőmérsékleten is képesek áttelelni, de Beier megállapította, hogy még a forrásban lévő vizet is állják, akár 5 percig is! Ennek köszönhető, hogy néhány faj az eredeti élőhelyétől nagy távolságra is eljutott. Például a már említett kínai imádkozó sáska (Tenodera sinensis) ma már az északi mérsékelt égöv széles körben elterjedt faja. Az Egyesült Államokban először 1896-ban, majd 1926-ban írták le megjelenését, és nagy valószínűséggel az Ázsiából importált árukkal érkezett petezárványok segítségével juthatott eredeti élőhelyétől ilyen messzire. Ma már szerves részét képezi a helyi rovarfaunának, akárcsak európai rokona, a Mantis religiosa, melynek első kokonjai 1899-ben kerültek az USA-ba.
Phyllocrania paradoxa subadult hím
Phyllocrania paradoxa adult nőstény
Phyllocrania paradoxa kokonja (terráriumban)
A legtöbb fogólábú-faj nőstény egyedei a petezárvány elkészítését követően magára hagyják fejlődő utódaikat. Néhány faj esetében azonban a nőstények őrzik az elkészült petezárványokat. Ilyen például a nyugat- és közép-afrikai Tarachodes afzelii. A nőstény ebben az időszakban a kokon közvetlen közelében vadászik, és védelmezi azt a ragadozó vagy a parazita rovarokkal szemben. Azonban a rekkenő afrikai hőségben a fejlődő embriókra a nap káros sugarai is veszélyt jelentenek. Éppen ezért a nőstények a legkritikusabb órákban testük árnyékával óvják őket. Egy termetes petezárvány esetében azonban nehezen tehetnék ezt meg, éppen ezért a Tarachodes kokonjai laposak, keskenyek, hosszúkásak és szorosan rásimulnak a növények hajtásaira. Más fajok is készítenek a Tarachodes kokonjaihoz hasonló formájú petezárványokat. Például a Phyllocrania paradoxa kokonjai a növény hajtásaira szorosan rásimulva, annak formáját követve szinte észrevehetetlenek.
Gongylus gongyloides nőstény feje közelről
Gongylus gongyloides hím
A fogólábúak petezárványai a fajok elterjedése szempontjából is nagy jelentőségűek. Ugyanis sem a lárvákra, sem az ivarérett egyedekre nem jellemző olyan fokú mobilitás, ami pl. az ájtatos manó, a kínai vagy éppen a mediterrán imádkozó sáska elterjedését megmagyarázná. Vannak olyan szigeteken élő fajok, melyek ősei valószínűleg a közeli kontinensről származó hordalékkal érkeztek a szigetre, méghozzá az utazás kedvezőtlen környezeti tényezőinek ellenálló petezárványok formájában. Például a Galápagosz-szigeteken élő Galapagia solitaria ősei a dél-amerikai kontinensről érkezhettek. Ugyanakkor az itt kikelő egyedek hosszú nemzedékeken keresztül olyan új fajjá fejlődhetnek, melyek a világon sehol máshol nem találhatóak meg. A Galapagia solitaria csupán Floreana, Isabela, Santa Cruz és Santa Fé szigetein őshonos.
Hierodula patellifera adult nőstény
Hierodula membranacea adult nőstény
Ausztrália szintén híres endemizmusairól, hiszen már évmilliókkal korábban elvált a többi kontinenstől. A legtovább Ázsia keleti felével állt összeköttetésben, ami körülbelül 50 millió évvel ezelőtt szűnt meg végleg. A legősibb ismert fosszilis fogólábúakat felső- és alsó-krétakori rétegekből tárták fel a mai Oroszország, Kazahsztán és Mongólia területén az 1990-es évektől kezdve. Az egyik leggazdagabb leletegyüttest a Balti-tenger környékén, a balti-borostyánban találták, ami becslések szerint 54 millió éves. Tehát Ausztrália recens fogólábú-fajainak többsége nagy valószínűséggel későbbi betelepülések eredményeképpen fejlődött ki, őseik más kontinensekről érkeztek az utolsó szárazföldi összeköttetés megszűnését követően. Például az ausztrál imádkozó sáska (Tenodera australasiae) megtévesztésig hasonlít kínai rokonához, így ősei minden bizonnyal Ázsiából érkeztek. Leggyakrabban Queensland bozótos, füves területein találkozhatunk velük. Észak-Queensland nyílt Eucalyptus erdeinek endemikus manója a Ciulfina klassi, melynek egyedei a legtöbb manótól eltérően általában aktívan vadásznak. Ez a faj azért is érdekes, mert elsőként ennek a fajnak a szaporító-szervrendszerét tanulmányozták behatóan 2006 és 2009 között. A leggyakoribb fajként számon tartott Pseudomantis albofimbriata klasszikus manó külsejével az ázsiai Hierodulákra emlékeztet. Csupán a nőstények szárnyai rövidebbek, összezárt állapotban körülbelül a potroh kétharmadáig érnek. Igen érdekes kéregutánzó fajokkal is találkozhatunk a kontinensen. Ilyen pl. a Gyromantis kraussi valamint a Paraoxypilus nemzetség fajai. Utóbbiak között találunk 2-3 cm-es hangyautánzókat is. A kontinens óriása az angol nevén Monster Mantis-ként ismert Archimantis monstrosa. Kifejlett példányai megközelítik a 13 cm-es testhosszt.
Blepharopsis mendica kokonja (terráriumban)
Látható tehát, hogy manók a világ számos táján előfordulnak, és mesebeli névrokonaikkal ellentétben igen nagy szín-, méret- és formagazdagságban. Változatos életmódjuk élőhelyük sokféleségét tükrözi, és bár az idők során számos tulajdonsággal felruházták őket, ezek többségében a fantázia termékei csupán.
Szerző és fotók: Paulovkin András Imre (Magyar Rovartani Társaság tagja, a Magyar Természettudományi Múzeum önkéntes -jelöltje)
